Search and Find

Book Title

Author/Publisher

Table of Contents

Show eBooks for my device only:

 

Az empátia ereje

of: Roman Krznaric

HVG Könyvek, 2018

ISBN: 9789633046296 , 344 Pages

Format: ePUB

Copy protection: DRM

Windows PC,Mac OSX geeignet für alle DRM-fähigen eReader Apple iPad, Android Tablet PC's Apple iPod touch, iPhone und Android Smartphones

Price: 8,35 EUR



More of the content

Az empátia ereje


 

Az empátia gyökeres változást
előidéző hatása


Az emberi kapcsolatok forradalma


Az empátiát többnyire valami lelket melengető, kellemes érzésként tartjuk számon. Sokan egyenlőségjelet tesznek a hétköznapi kedvesség, a másokra való odafigyelés, a gyengédség, törődés és az empátia közé. Ez a könyv merőben más nézőpontot képvisel. Az empátia valójában olyan eszmény, amelynek segítségével átformálhatjuk életünket, és alapvető társadalmi változást idézhetünk elő. Az empátia forradalmat generál. Nem afféle ódivatú, új törvényeken, intézményeken vagy kormányzaton alapuló forradalmat, hanem annál sokkal mélyrehatóbbat: az emberi kapcsolatok forradalmát.

A 2000-es évek első évtizedében politikai aktivisták, lelkisegély-szolgálatok, bizniszguruk és vallási vezetők indították el az empatikus gondolkodás és cselekvés egy-egy hullámát világszerte. Az elfoglaló mozgalom (Occupy Movement) tüntetői Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban egyaránt „Empátiasátrakat” állítottak, és „Empatikus aktivista” kurzusokat szerveztek. Ruandában, egy heti rendszerességgel sugárzott rádiós szappanoperába, amelyet a lakosság 90%-a hallgat, gyakran iktatnak be az érzelmekre ható, együttérzést kiváltó történeteket a két szomszédos faluban élő ellenséges hutu és tuszi népcsoportról, hogy így vegyék elejét egy újabb etnikai vérengzésnek. A később Nagy-Britanniában, Új-Zélandon és más országokban is elterjedt Roots of Empathy (Az empátia gyökerei) nevű kanadai oktatási program keretében több százezer diákot tanítottak empátiára azzal, hogy néhány hónapos csecsemőket tettek meg „tanárnak” a nagyobb osztályokban. Egy német vállalkozó világméretű múzeumhálózatot hozott létre, ahol a vak tárlatvezetők több mint hétmillió látogatót kalauzoltak már végig a teljes sötétségbe borult kiállítótermeken, hogy ők is megtapasztalják, milyen lehet a látáskárosultak élete. Ezek a kezdeményezések mind-mind részei annak a történelmi jelentőségű empátiahullámnak, amely megkérdőjelezi alapvetően individualista, megszállottan önmagával foglalkozó kultúránkat, ahol többségünk annyira elvész a saját életének útvesztőjében, hogy nemigen marad energiája senki másra.

De mi is pontosan az empátia, és hogyan fest a gyakorlatban?

Először is, tisztázzuk a szó jelentését: az empátia annak művészete, hogy beleéljük magunkat a másik helyébe, megértjük az érzéseit, a szemléletmódját, majd az így megszerzett tudás alapján cselekszünk.1 Az empátia tehát nem azonos az együttérzéssel, a másik iránti szánalommal vagy sajnálattal, hiszen olyankor nem feltétlenül igyekszünk meg is érteni a másik személy érzelmeit vagy álláspontját. Az empátia nem azonos továbbá az „amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük”2 aranyszabállyal, hiszen ez azt feltételezi, hogy a másik érdekei azonosak a miénkkel. George Bernard Shaw sajátosan csípős megjegyzést is tett minderre, mondván: „Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti ne cselekedjétek ugyanazt velük – meglehet, hogy más az ízlésük.” Az empátia tehát a másik eltérő ízlésvilágának felfedezéséről szól.

Ha szeretnénk némi fogalmat nyerni arról, mit is jelent beleélni magunkat a másik helyzetébe, érdemes megismerkedni Patricia Moore-ral, napjaink egyik empátiát népszerűsítő, úttörő aktivistájával. 1979-ben Moore termékdizájnerként dolgozott egy jelentős New York-i cégnél, a Raymond Loewynél. Ez a cég tervezte a karcsú coca-colás üveget és a Shell jól ismert logóját. Moore huszonhat éves volt, frissen végzett, és háromszázötven férfi mellett dolgozott egyetlen női tervezőként a Manhattanben található központi irodaházban. Az egyik stratégiai értekezleten éppen egy új hűtőszekrény terveiről beszélgettek, amikor Moore feltette ezt az egyszerű kérdést:

– Meg tudnánk-e úgy tervezni az ajtaját, hogy az is könnyen kinyithassa, akinek ízületi gyulladása van?

Egyik idősebb kollégája lenézően válaszolt:

– Pattie, mi nem afféle embereknek tervezünk!

Moore-t elöntötte a méreg. Mi az, hogy nem „afféle embereknek”? Annyira felbőszítette a válasz, hogy úgy döntött, elvégzi az utólag a 20. század legradikálisabb empátiakutatásának bizonyuló kísérletét: megtudja, milyen nyolcvanöt éves nőnek lenni.

– Nem színészként akartam eljátszani, hogy idős vagyok – mesélte nekem. – Teljesen el akartam mélyedni a szerepben, átélni, hogy valóban milyen lehet valaki másnak a bőrében.

Így aztán egy profi sminkmester segítségével teljesen átalakíttatta magát. Több latexréteg révén sikerült elérni, hogy az arca öreg és ráncos legyen. A látását akadályozó, homályos lencséjű szemüveget tett fel, bedugaszolta a fülét, hogy ne halljon tisztán, fűzőt öltött és fáslit tekert magára, hogy csak görnyedten járhasson, sínbe tette a karját és a lábát, hogy ne legyen képes behajlítani, végül pedig eltérő talpmagasságú cipőt húzott, hogy kénytelen legyen bicegve, bottal járni.

Ezzel készen állt.


Patricia Moore, a húszas éveiben járó dizájner (fent) nyolcvanöt éves asszonnyá alakíttatta magát (lent).

1979 és 1982 között Moore több mint száz észak-amerikai várost keresett fel ebben az alakban, és igyekezett minél jobban alkalmazkodni a környezetéhez, megtudni, mivel szembesül az idős korosztály, hogyan bánnak velük a többiek. Kipróbálta, milyen le- és feljutni a meredek metrólépcsőn, utazni a tömött buszon, bejutni az áruházak súlyos lengőajtaján, átjutni egy forgalmas kereszteződésen még mielőtt a lámpa pirosra vált, konzervnyitót használni, és persze hűtőszekrényt kinyitni.

A kísérlet eredménye? Moore a nemzetközi terméktervezést teljesen új irányba vitte. Élményei és tapasztalatai alapján olyan új termékeket tervezett, amelyeket az idősebbek is használhattak, még azok is, akik ízületi gyulladásban szenvedtek. Találmányai között szerepelt krumplihámozó-készlet és több más, vaskos guminyéllel ellátott konyhai eszköz, ami ma már majdhogynem minden háztartásban megtalálható. Moore-t azóta a „széles körben alkalmazható”, „univerzális” dizájn megteremtőjeként tartják számon, az általa ihletett termékeket eltérő képességű emberek is használhatják, legyenek akár öt- vagy nyolcvanöt évesek. Moore a gerontológia szakértője lett, sikerrel kampányolt az idősek jogaiért, jelentős szerepe volt abban, hogy Amerikában a mozgássérültek jogait törvénykönyvbe vették. Egész pályafutására jellemző, hogy sokkal inkább hajtotta a vágy, hogy javítson az emberek életkörülményein, mint a csábító anyagi siker. A jelenleg hatvanas éveiben járó Moore legutóbbi projektje egy olyan rehabilitációs központ tervezése, ahol az Afganisztánból és Irakból hazatérő, végtagjukat vesztett vagy agykárosodást szenvedett katonák újra megtanulhatnak önálló életet élni: hétköznapi dolgokat sajátíthatnak el, a bolti bevásárlástól a bankautomata használatáig.

Moore-t az „empatikus modellje” híressé tette: tervezők teljes generációját ébresztette rá annak fontosságára, hogy a felhasználó szemével lássák a világot.

„Az univerzális dizájnt az empátia ihlette – magyarázza Moore –, annak tudomásulvétele, hogy ugyanaz a kabát nem való mindenkire. Erről szól az egész pályafutásom.”3

Moore a generációk közötti időutazás kísérletével magasra tette a mércét az empátia jövőbeni elkötelezettjei előtt. Nem könnyű feladat más szemüvegén át látni a világot, bár néha valóban inspiráló. Ha mégis kísérletet teszünk rá, elképesztő társadalmi változást idézhetünk elő.

A kivételesen empatikus emberek jellemzői


Patricia Moore az 1970-es években eszmélt rá, mekkora erő rejlik az empátiában. Akkor viszont miért csak mostanában kapta fel a témát a közvélemény? Az empátiával kapcsolatos elképzeléseink nem új keletűek. A téma először a 18. században merült fel, amikor Adam Smith skót filozófus és közgazdász leírta, hogy morális érzékenységünk abból a szellemi adottságunkból fakad, hogy „képzeletben képesek vagyunk helyet cserélni a szenvedővel”. Az, hogy a közelmúltban jelentősen megnőtt a téma iránti érdeklődés, főként az időközben elért nagy horderejű, az emberi természettel kapcsolatos tudományos felfedezéseknek köszönhető.

Az elmúlt háromszáz év befolyásos gondolkodói Thomas Hobbestól Sigmund Freudig azt állították, hogy alapjában véve önző, önfenntartásra berendezkedett teremtmények vagyunk, akik csak saját, önös érdekeiket tartják szem előtt. Ez az emberi természetet ily módon leíró, borúlátó nézet idővel az egész nyugati világban elterjedt. A 2000-es évek elején azonban sikerült valamelyest félresöpörni ezt a felfogást, mivel bizonyítást nyert, hogy az ember homo empathicus is egyben, azaz alkatilag empatikus lény.4 Empatikus természetünk nemrégiben történt felfedezése a modern kori tudomány egyik legfigyelemreméltóbb eseménye. Ezt a következő fejezet részletesen is bemutatja, itt röviden csak annyit, hogy három területen...